Orosz István kapta az ATAFF életműdíját 2021-ben

2021.10.19.

Szemadám György festőművész, művészeti író laudációja

"Útisznak

Homérosz Odüsszeiája szerint, amikor a furfangos Odüsszeusztól Polüphémosz küklópsz megkérdezi a nevét, ő így felel: „Küklópsz, kérdezted híres nevemet: nosza, halljad:/ megmondom, s te ajándékozz meg, ahogy megígérted./ Senkise, ez nevem: így hívnak, hogy Senkise.” (Fordította: Devecseri Gábor) Aztán amikor Oüsszeusz megvakítja a küklópszot, s az üvöltve hívja segítségül a társait, azt mondja nekik, hogy a szeme világát Senkise vette el.

Senkise görögül pedig Útisz. Útisz – ez a Senki – más megjelenési formájában a tarot-kártya nullás jelzésű nagy arkánumával, a Vándorral – más megnevezését használva: a Bolonddal – is egylényegű. Ő is a Nulla, vagyis a Senki. Ez a különös alak nem ismer határokat és törvényt, mert számára semmi sem állandó, semmi sem végleges. Vándorol, mint az égen a felhők. Megszabadult már mindentől, s úgy halad öntudatlanul az Úton, hogy az fut alatta. Az ember a vidámparki szellemvasúton éli meg ezt, ahol új és még újabb szituációk, élethelyzetek, életképek diorámái bukkannak fel előtte, s ő is mindig más szerepbe kényszerül, mint Madách Ádámja. De szó szerint is szellemvasút ez: az emberi szellem öntudatra ébredésének, a bevatásnak az útja, amit a tarot-kártya nagy arkánumainak „királyi útja” jelöl ki.

A Vándor, az úton járó Bolond – aki persze csak a külső szemlélő által tűnik annak – állandóan úton van az ismeretlen felé, akárcsak Odüsszeusz-Útisz. Dante talán éppen e Istent kísértő bátorságáért vagy önhittségéért helyezte őt a Pokol egyik legmélyebb bugyrába, ahol elmondja, hogy miként buzdította embereit útjuk folytatására: „Gondoljatok az emberi erőre:/ nem születtetek tengni, mint az állat,/ hanem tudni és haladni előre!” (Ford.: Babits Mihály)

Orosz István felvett művészneve Útisz, és ez nagyon sokatmondó. A mágikus gondolkodás szerint ugyanis aki néven tud nevezni valakit, vagy valamit, az birtokolja is azt. A bibliai teremtéstörténet szerint az Úristen azáltal tette az embert az élővilág urává, hogy az ember nevet adhatott nekik. Ugyanakkor a név is birtokolja viselőjét, hisz tudjuk: „Nomen est omen”.

Orosz István – azaz Útisz – valóban az ismeretlen, sokszor nem is földi tájakon járó, furfangos Odüsszeusz alteregója. Képeinek perspektíva- és tér-csapdái, tájképben elrejtett portréi, száznyolcvan fokkal elforgathatóan is értelmezhető képei, anamorfikus torzításai és arcimboldói látvány-fricskái világunk többértelműségéről és arról a rejtélyes vonzerőről szólnak, amiről Albert Einstein azt állította, hogy: „A legszebb dolog, amit átélhetünk, a titokzatos.”

A szem és a tudat ellentmondásos észlelésein alapuló látványcsapdái, az ő megfogalmazása szerint: „látszattani leckéi”, precíz perspektivikus ábrázolásainak paradoxonjai, geometriai abszurdjai, zavarba ejtően pontos precizitással tárják elénk ezt a különös, kérdőjelekkel teli világot.

Ő maga így vall ezekről a műveiről: „Paradox világok, megépíthetetlen épületek, lehetetlen terek – mondják róluk, pedig csak a hagyományos, a konvenciók által meghatározott gondolkodásmód számára elképzelhetetlenek. Egy agyafúrtabb olvasatban, anamorfikus nézőpontból vagy lelki szemszögből nézve már nem irreálisak ezek az ábrák, sőt talán segítenek abban, hogy megértsük a tengerekbe vagy a tudat alá süllyedt Atlantiszok üzenetét.”

Találóan írja róla Sebők Zoltán: „…a művész nemegyszer maga is inkább filozófiai kérdések feszegetését tekinti feladatának. Vonatkozik ez természetesen Orosz Istvánra is, úgyhogy aki kiállításán csupán a „szép látszat” bravúros és játékos variálgatását veszi észre, igazából nem lát semmit.”

Orosz István mindig rejtvények elé állít bennünket akár képzőművészként, akár alkalmazott grafikusként, akár animációs filmesként, vagy éppen íróként mutatkozik be. Mivel talán ez utóbbi a legkevésbé ismert oldala, erre hozok fel két példát. Útvesztők című kötetében, a Jan van Eyck által megfestett Arnolfini házaspárról írott versében, ha összeolvassuk a sorokat kezdő betűket, akkor az a szöveg jelenik meg, amit a festő a képben elrejtett.

A másik példa ugyaninnen való. A „három filmnovella és egy negyedik” című szövegben itt-ott, elszórva, megjelenik egy-egy piros betű, amelyeket összeolvasva egy fontos üzenetre lelünk. (Nem árulom el, hogy mi ez, mert nekem magamnak is egy fél napomba telt, míg kiböngésztem.)"

Útisz „természetesen” időutazó is, aki otthonosan mozog Dürer, Arcimboldo, Hans Holbein, vagy akár Jules Verne világában, de érti a mai kor emberének a hangját is, amit a méltán közismertté lett Továriscsi konyec című plakátjának népszerűsége is jelezhet. Legjellemzőbb vonása azonban a játékosság és a rejtőzködés, mint ahogy a küklopsz elől is rejtve marad a szeme világát kioltó vándor kiléte.

Mi sem lehet hát jellemzőbb rá, mint a képein látható, ősi toposzt megidéző labirintusok, amelyeket bízvást tekinthetünk akár belső önarcképeknek is. Ezek láttán a görög Thészeusz és a Minótaurusz párharca juthat eszünkbe, ami értelmezhető a szellemi ember győzelmeként, amelyet alvilági-állati énjével vív meg győztesen, s mint ilyen, az ember önképének ábrája. Természetesen az sem véletlen, hogy a labirintus az emberi agytekervények képére hasonlít. Másfelől pedig a labirintus a kiismerhetetlenség szimbólumaként kiváló rejtőzködő-hely. Orosz István pedig a rejtőzködés mestere.

Kedves Odüsszeusz barátom – mert én tudom ám az igazi nevedet is – jó utat kívánok neked azzal, hogy továbbra is ellent tudjál állni a szirének csábításának, s különösen Kirkével vigyázz, hogy ne varázsoljon disznóvá!