A tudományos ismeretterjesztés útjai és kérdőjelei

2021.09.24.

2001 óta Szolnok – minden páratlan évben – otthont ad nemzetközi tudományos filmszemléknek is. A kínálat – szerencsére – nagyon sokszínű, hiszen minden műfajban lehet a tudományhoz kötődő filmeket készíteni – a hagyományos ismeretterjesztők mellett – az animációstól egészen a játékfilmekig.

Mit tekinthetünk tudományos filmnek?

A leginkább közkeletű válasz a témaválasztást tartja a kulcsmozzanatnak. Ezek szerint az ilyen filmek tudományos témákat vagy kiemelkedő tudósok személyiségét, életművét járják körül. Az utóbbi típusba tartoznak a dokumentum- vagy játékfilmszerű – a korszakot és a munkásságot is többnyire felvázoló – portréfilmek, amelyek készülhetnek élő személyiségekről, de olyan nagyságokról is, akik már nincsnek közöttünk.

Természetesen vitathatatlan, hogy az új tudományos felismerések nagy része kiváló tehetségekhez, jelentős kreatív személyes teljesítményekhez kötődik, a tudósokat tehát akár példaként lehet állítani a felnövekvő nemzedékek elé, így ezek a filmek konkrét tudományos témakörük aktualitásától függetlenül is időtállóak lehetnek, szerepük lehet a társadalom életének alakításában.

Az újabb tudományos felfedezések egyre növekvő hányada azonban – gyakran az országhatárokat is áthidaló – munkacsoportok együttműködésének az eredménye. A világhálón folytatott egyidejű kommunikáció például eddig sosem tapasztalt mértékben összehangolt kutatásokat tesz lehetővé. Mondjuk, egy adott, drága műszert nem kell minden laborban biztosítani, ha azok, akiknek van, a kéréseink szerinti méréseket is elvégzik. Akár az is lehetséges, hogy a saját eszközünket másokéval összhangba hozva olyan megfigyeléseket tehessünk, amelyek egyedi szerkentyűink képességeit sokszorosan felülmúlják. A Föld különböző pontjain elhelyezett rádiótávcsövek észleléseinek okos egyesítése tette lehetővé például a fekete lyukak minden eddiginél közvetlenebb leképezését. Ezen felül szaporodnak a nemzetközi összefogással létrehozott tudományos mérőhelyek, mint CERN-nek (az Európai Nukleáris Kutatási Szervezetnek) Svájcban, a francia határ közelében – a világ legnagyobb részecskegyorsítójaként – létrehozott Nagy Hadronütköztetője vagy a Szegeden formálódó nemzetközi lézerközpont.

Természetesen a legújabb kutatások közérthetővé tétele önmagában is nagyon nehéz, hiszen a közoktatás még a múlt századi tudományos eredmények jelentős részének közkinccsé tételével is adós, mégis nagy szükség lenne ezeknek az új – és növekvő fontosságú – tudományos együttműködési formáknak a széles körben történő megismertetésére. A fesztivál eddigi történetében akadt ugyan ilyen film is, de a kérdéskör korántsem részesedik a jelentőségének megfelelő arányban a versenyfilmek között.

A tudományos filmek másik közismert, nagy csoportját alkotják a hagyományos ismeretterjesztő alkotások. Ezek jelentik a tudományos eredmények népszerűsítésének leginkább kitaposott útját, mégsem egyértelműen biztos módjai az értékközvetítésnek.

Egyik – főleg a televíziózásban kedvelt – válfajuk az, amikor valamilyen okos ember – többnyire újságíró – voltaképpen a képernyőn tart előadást a közönségnek valamilyen témáról. Ezt műfajt is lehet kulturáltan, felkészülten művelni – gondoljunk például David Attenborough filmjeire –, ilyen művekben mégis gyakran találkozhatunk felszínességgel, szenzációhajhászással, önmagukat előtérbe toló „televíziós személyiségekkel” is.

Nem kizárva, hogy léteznek vérbeli tudományos újságírók, műsorvezetők is, e területen a legnagyobb hatású munkák többnyire akkor születnek, amikor egy-egy ismeretterjesztő vénával megáldott, valódi tudós viszi a hatán az ilyen típusú filmet. (Nem mellesleg Attenborough eredetileg Cambridge-ben szerzett természettudományos végzettséget.) Ha sikerül olyan személyiségeket találnunk, akik egyaránt otthon vannak a tudomány világában és a nézők megragadásának eszközeiben, érdemes rájuk sorozatokat építeni, hiszen a tévénézőben a rendszeres visszatérés révén kialakult ismerősség még jobban hitelesíti a személyiségüket és annak értékét, vagyis szívesebben hallgatnak rájuk.

Az ismeretterjesztő filmek másik hagyományos formája az, amikor egy személytelen – mindentudó – narrátor vezet bennünket végig egy gondolatmeneten: magyarázatokat és megjegyzéseket fűz a vásznon a szemünk elé kerülő jelenségekhez.

Mindkét ismeretterjesztő filmtípusnál rendszeresen fenyeget az illusztrativitás réme, vagyis az, hogy a film maga nem áll meg a lábán, csak szolgálóként, mozgóképes ábrákkal próbál megvilágítani egy kívülről jött gondolatsort.

Van olyan elmélet, amely szerint a tudományos film nem is lehet más, mint gondolatvezérelt illusztrációsor.

Hogyan lehet ebből az ördögi körből kitörni?

Egyebek között úgy, hogy nem akarván mindent a szájába rágni, teret hagyunk a nézőnek. Ösztönözzük, hogy maga ismerje fel az összefüggéseket, s az általunk megadott segítséggel ő fejtsen meg bizonyos titkokat.

A világszerte elismert magyar tudományos film egykori műhelyében a Népszerű Tudományos Filmstúdióban például az volt a gyakorlat, hogy a beérkezett forgatókönyveknek először csak a képoldalát olvasták el, és a gondolatmenetet megtestesítő szövegoldalt csak azután vették górcső alá, ha a felvázolt film képi világa érdekesnek, élményszerűnek és önhordónak bizonyult.

Az ember- és a társadalomtudományok terén kézenfekvően kínálkoznak olyan alkalmak, amikor az alkotót nem okoskodó vagy „aufklérista” magatartás jellemzi, hanem csak megértésre törekvő megfigyelőként van jelen a filmjében. A sikerült személyiség- vagy társaslélektani, szociográfiai esettanulmányok és az emberek kísérleti helyzetekben történő tárgyilagos megfigyelései sok esetben maguk is tudományos teljesítményt jelenthetnek. Ugyanakkor saját felismerésekhez juttathatják el nézőiket, akik így nemcsak befogadói lehetnek a kész tudományos eredményeknek, hanem – meghatározott körben és irányítottan, de – maguk is részesei lehetnek a következtetések levonásának, vagyis mintegy beavatódnak a tudományos gondolkodásmódba.

Ennek a filmtípusnak egyik klasszikus példája Vas Judit filmje: a Módszerek. Ebben három, falakkal elválasztott, ám ajtókkal átjárhatóvá tett tércikkben óvodás gyerekcsoportok gyurmáznak. Közös óvónénijük van, aki az egyik szobából rendszeresen átmegy a másikba, majd a harmadikba. Ahogy becsukja maga mögött az ajtót, stílust vált: az egyik csoport előtt a feladatot pontosan megszabó és számonkérő s minden egyénieskedést mereven elutasító autokratikus vezetőnek mutatkozik, a második csoport gyerekeire mindent ráhagy, vagyis a „laissez faire”-alapállás jegyében azt demonstrálja, hogy a gyerekek csináljanak, amit csak akarnak, ő nem avatkozik bele, míg a harmadikban segít, ösztönöz és teret nyit az egyéni kezdeményezésnek, a kreativitásnak. A nézőt itt nem oktatják ki vagy világosítják fel a Kurt Lewin által felismert és leírt vezetési stílusok jellegéről és eredményeiről, hanem csak a hatásukra előállt teljesítmények (gyurma figurák) bemutatásával és a gyerekek közötti események nyomon követésével alakul ki egy kép a nézőben arról, hogy mi a jelentőségük az eltérő vezetési módszereknek, és melyik mire vezet.

(A film nagyközönségnek szóló változata a hozzáértőben kétségeket támaszthat, hiszen az előállt különbséget – kisebb-nagyobb részben – az is okozhatná, hogy az egyes csoportok is különböznek egymástól, de az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a pszichológus képzettséggel is rendelkező rendező eredetileg egy olyan teljes kísérletsort rögzített kamerával, amelyben mindhárom csoportot kitette mindegyik vezetési stílus hatásának, s csak a rövidítés és a befogadás szempontjai miatt döntött az egyik variáció mellett.)

Ha már Vas Juditot emlegettük, az egyszerű esettanulmányok helyett példálózzunk egy másik nagysikerű filmjével: a Befejeztelenüllel. Ebben nemcsak egy alakulófélben lévő személyiség szocializációját követi nyomon, hanem a korábban róla és a környezetét alkotó emberekről készült felvételekkel szembesítve őt és a többieket, magának a filmezésnek, a látó és láttató kamerának a személyiség és az emberi viszonyok alakításában játszott szerepéről is elgondolkodtatja a nézőt.

Az efféle filmeket általában dokumentumfilmeknek tartják. Nem véletlenül, hiszen annak az eszközeit és stílusjegyeit alkalmazzák. Van-e valami, ami a dokumentumfilmek egy részét tudományossá teszi? Hogyan lehet őket megkülönböztetni a többitől?

A dokumentaristák általában szívesen dolgoznak fel az átlagtól nagyon is elütő személyiségeket, helyzeteket és életutakat. A különösség ugyanis többnyire érdeklődést kelt. Ha tudományos filmes készít dokumentumfilmet, őt viszont valószínűleg jobban érdekli a tipikus, hiszen az egyedi emberi és társadalmi mozzanatokban az általánosíthatót, a visszatérőt, a törvényszerűt keresi és kísérli meg vászonra vinni, még ha a befogadó többnyire egy adott, konkrét személyhez szeretne is valahogy viszonyulni – sok estben akár azonosulni vele. A különbség tehát nem a tematikában és nem a filmkészítés módszerében rejlik, sokkal inkább az alkotó hozzáállásában. A tudományos filmes nem engedheti meg magának, hogy ne tekintse mércének azt, amit a tudomány az adott témakörről tud.

Hasonlóan beavató jellegűek lehetnek a természetfilmek is, amelyek terén Magyarország mindig is kiváló eredményeket produkált. Ennek a filmtípusnak azonban nagy kockázatot jelent, hogy a nézők – sőt maguk az alkotók is – szívesen látnak bele emberi tulajdonságokat az állatokba és viselkedésüket, „természetüket” igen gyakran vonják párhuzamba emberi vonásokkal, ami azonban sok esetben teljes tévedés tudományos szempontból. A korrektség mellett szintén jó megoldást kínál erre a problémára a humor, ami lehetővé teszi, hogy a jobb megértetés végett bizonyos fajta idézőjeles, nem komolyan veendő analógiákat hívjunk segítségül. Ennek a módszernek egyik legkiemelkedőbb alkotója dr. Kormos Ildikó, aki már Szolnokon is több díjat szerzett szellemes műveivel.

A tárgyi és a szokásokban megnyilvánuló néprajzi hagyaték, a népzene- és néptánckincs feltérképezésében, tudományos feldolgozásában és közkinccsé tételében egyaránt páratlanul nagy hagyománya van a magyar tudományos filmnek.

Ezen példák ismeretében már egyáltalán nem tűnik képtelenségnek az az állítás, hogy a művészetekről szóló filmek jelentős része is tudományos film, hiszen a szűken vett művészettörténet mellett a kultúrtörténet és az esztétika is tudományosan közelít a művészethez.

Természetesen nem mehetünk el szó nélkül a mellett a tény mellett sem, hogy a tudománynak nem az állításai, a tételei örökéletűek, csupáncsak az az eltökéltség, amellyel folyamatosan keresi az igazságot, és egy-egy új megfigyelés vagy kísérleti eredmény hatására igyekszik és képes önmaga korábbi eredményeit kétségbe vonni, és szükség szerint ki is igazítani azokat, hiszen a tudomány sincs a bölcsek kövének birtokában, számtalan aranymondásáról derült már ki ugyanis, hogy nem helytálló, vagy legalább is jóval szűkebb érvényű, mint korábban gondolták.

Ennek szellemében nem azt kell várnunk az alkotóktól, hogy végső igazságoknak adjanak hangot, csupán azt, hogy a tudomány által aktuálisan elfogadott igazságokkal mérve ne legyen hamis a filmjük, és valóban eltökélten törekedjenek az igazság feltárására és bemutatására. Vagyis a tudományos filmest egyáltalán nem valami sajátos filmes eszközrendszer vagy egyfajta tematika jellemzi, sokkal inkább egy erkölcsi hozzáállás.

Ennek jegyében tévedni lehet, de a jóhiszemű nézőt megtéveszteni tilos.

Főleg a kereskedelmi csatornák azonban nagy teret adnak az olyan vegyes vagy kombinált műfajoknak, mint az infotainment vagy az edutainment. Ezek a tájékoztatást és az oktatást zatyulják össze a szórakoztatással. Viszont mivel az ilyen tévéknek elemi fontosságú – és legfőbb – célja a nézettség növelése, igen gyakran tesznek nagy engedményeket a szórakoztatás jegyében a tudományos tartalom rovására. Nem kizárt, hogy akad olyan tudományos téma, amelynek bemutatása szórakoztató lehet, mégsem megengedhető, hogy – mondjuk – egy természete szerint összetett kérdésnek csak az egyik oldalát emeljük ki, mert úgy lehet hatásosabban feldolgozni. A féligazság voltaképpen a hazugságnak, a hamisításnak az egyik formája. E területen is adódnak ugyan olyan művek, amelyek igazak és mintegy csiszolt gyémántnak tekinthetők, zömében azonban mind az infotainment, mind az edutainment visszaél a nézők bizalmával, és így a valóban komolyan veendő közelítésekkel szemben is aláássa azt. Ráadásul olyan hamis illúziókat mélyít el, mintha lenne királyi út a matematikához.

Végül néhány szót kell szentelnünk a tudományos filmesszének is, amely jelentheti azt is, hogy az alkotó mintegy továbbgondolja vagy értékeli azt, amit a tudomány éppen most valamiről állít. Ilyenkor az érdemi újságírás egyik alapszabálya jelenti az alkotó számára a zsinórmétéket: egyértelműen meg kell különböztetni a véleményt a hírtől – esetünkben a tudományos igazságtól. A magyar tudományos filmesszének azonban létezik egy nagyon eredményes másik útja is. Kiragadott példaként érdemes szemügyre vennünk Schuller Imrének a Suki-kehelyről, Vadász Jánosnak pedig a csirkeembrió fejlődéséről készített filmjét. Mindkettő tudományos alapossággal dolgozza fel mikroszkópos és makrofelvételekkel a témáját, de a Requiem a kehely motívumaira támaszkodva Jézus szenvedéstörténetét állítja a középpontjába, míg a Nyitány képsorai Beethoven zenéjével párosítva mintegy élethimnusszá nemesednek. Ezek a filmek egyáltalán nem tűnnek a tudományos filmek közül valóknak, mégis azok, hiszen a tudomány mércéjével mérve is mintaszerűek.

A tudományos filmet tehát semmiképp sem azonosíthatjuk a nyögvenyelős vagy éppen szájbarágós, tudálékos tudománynépszerűsítéssel, hiszen mind tematikai szempontból, mind pedig a filmműfajok tekintetében rendkívül széles skálán mozognak. Közös jellemzőjük egy, az igazságkeresésnek elkötelezett erkölcsi, alkotói magatartás.

Manapság a tudomány világszerte veszít a tekintélyéből, hiszen – József Attilával szólva – „Ős patkány terjeszt kórt miköztünk, a meg nem gondolt gondolat”.

Babonaságok, féligazságok, áltudományos tételek sokasága árasztja el szinte minden értékében megkérdőjelezett, megingatott világunkat, ahol például a hálón szinte megkülönböztethetetlenül azonos köpenyben jelentkezik az igaz és a hamis, a helyes és a helytelen, az értékes és a talmi.

A valóban értéket közvetítő tudományos filmek tehát segítségünkre lehetnek abban, hogy hívebb képünk legyen önmagunkról, a dolgokról és a folyamatokról, jobban eligazodjunk világunkban, s ezáltal biztosabban mozogjunk, létezzünk benne, ami elemi igényünk, hiszen Tamási Áronnal együtt vallhatjuk:

„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”

Duló Károly